HÍVÓJEL [1980]
"A forgalmi utasításokat vérrel írják."
Ez a vasutas mondás (ma divatos kifejezéssel élve „igeforrás”) nem túlzás, hanem a rideg valóság. Amikor egy forgalmi szolgálattevő vagy mozdonyvezető úgy dönt, hogy bármely okból eltér a szabályoktól, olyan kockázatot vállal, amit előre legtöbbször nem gondol át. A magyar vasúttörténet egyik legtisztább forgalmi és kommunikációs mulasztássorozata
1968. december 22-én, Mende és Sülysáp között történt.
A projekt megvalósítása során olyan szakmai tudást és gyakorlati tapasztalatot adunk át, amely a mindennapi érdekvédelmi munkában is közvetlenül hasznosítható. Hiszem, hogy a közös tanulás, az együttműködés és a tudatos felkészülés hosszú távon is erősíti szervezetünket, és hozzájárul ahhoz, hogy a VDSzSz Szolidaritás még hatékonyabban álljon ki a vasutas munkavállalókért.
A VDSzSzTudáspálya képzési programjának keretében szakmai konferenciát tartottunk annak a célkitűzésnek a jegyében, amelynek középpontjában egyszerre áll az emlékezés, a szakmai felelősség és a jövő iránti közös gondolkodás. Apropója az 1968-as mendei vasúti baleset, amely a magyar vasút történetének egyik legsúlyosabb tragédiája volt. Egy olyan esemény, amely generációk számára jelent figyelmeztetést arra, hogy a vasút világában a biztonság soha nem magától értetődő.
A rendezvény keretében levetítettük a „Hívójel” című filmet, mely nemcsak egy történelmi eseményt idéz fel, hanem sokkal inkább embert próbáló helyzeteket, felelősséget, döntéseket és azok következményeit mutatja meg. Fontos hangsúlyozni, hogy nem egy katasztrófafilm. Olyan kérdéseket vet fel, amelyek ma is aktuálisak, különösen azok számára, akik munkavállalói közösségeket képviselnek, emberekért vállalnak felelősséget.
A film egyszerre szól az emberi mulasztás mögött álló bonyolult lélektani folyamatokról, illetve a változásokhoz való viszonyunkról. A változáskezelés kérdése ma a vasúti ágazat egyik legfontosabb kihívása. Technológiai fejlődés, szervezeti átalakulások, munkaerőhiány, generációváltás és a munkakörnyezet gyors változása alakítja a mindennapjainkat. Ezek a folyamatok azonban nemcsak műszaki vagy gazdasági kérdések.1968. december 22-én, Mende és Sülysáp között történt.
A projekt megvalósítása során olyan szakmai tudást és gyakorlati tapasztalatot adunk át, amely a mindennapi érdekvédelmi munkában is közvetlenül hasznosítható. Hiszem, hogy a közös tanulás, az együttműködés és a tudatos felkészülés hosszú távon is erősíti szervezetünket, és hozzájárul ahhoz, hogy a VDSzSz Szolidaritás még hatékonyabban álljon ki a vasutas munkavállalókért.
Minden változás embereket érint.
És talán éppen ezért van különösen nagy jelentősége az érdekképviseletek szerepének, hiszen a változások közepette kiemelten fontos, hogy legyenek olyan közösségek és képviselők, akik figyelnek a munkavállalók hangjára, akik segítik a párbeszédet, és akik emlékeztetnek bennünket arra, hogy a vasút legfontosabb erőforrása továbbra is a munkavállaló, az ember.
A konferencián – a képzési programban résztvevőkön kívül – vezető tisztségviselőink vettek részt, akik nagy érdeklődéssel (és érdemi hozzászólásaikkal) kísérték a pódiumbeszélgetést.
Ezen a vasúti szakma két autentikus szakértője Duli Ádám (MÁV Zrt. Biztonsági főigazgatóság) és Kondor Balázs (KTI), továbbá – különös tekintettel az emberi tényező fontosságára – Zerkowitz Dávid, a VNK vezető pszichológusa vett részt.
A humán szakterületet ezen a rendezvényen – meghívásuk, felkérésük ellenére – senki nem képviselte.
A vitavezető / moderátor Novák Viktor és Dr. Szabó Imre volt.
A szakmai rendezvényre egy szemléltető, összefoglaló kiadvány is készült, mely a csatolt linken letölthető.
A legfontosabb üzenetek az alábbiakban foglalhatók össze:
A biztonságnak nincs alternatívája.
A múlt tragédiái arra tanítanak bennünket, hogy a biztonság kultúráját nem lehet kizárólag technikai szabályokkal fenntartani. Ahhoz bizalom, együttműködés, felelősségvállalás és nyílt kommunikáció szükséges.
Az 1968-as mendei baleset ma is arra kötelez bennünket, hogy ne csak emlékezzünk, hanem tanuljunk is. Hogy felismerjük: a fejlődés és a modernizáció csak akkor lehet sikeres, ha közben az emberi tényező megőrzi központi szerepét.
A mendei eset rávilágított: a vasúti szolgálatban nem létezik „kis hiba”. Ami az irodában egyetlen elhamarkodott mozdulat vagy egy elmaradt ellenőrzés, az a nyílt pályán tonnák pusztító ütközése
A fáradtság a legnagyobb ellenség: 1968-ban (is) a krónikus túlterheltség és a pihenőidők hiánya tompította el a kollégák éberségét.
Vasutasként tisztában kell lennünk a saját határainkkal. Egyetlen pillanatnyi figyelmetlenségnek, rossz döntésnek súlyos következményei lehetnek. A szolgálatba lépéskori kipihentség és a koncentráció nem egyéni opció, hanem szigorú munkabiztonsági kötelezettség a kollégáink és az utasok felé.
A filmvetítés kapcsán a megkérdezett résztvevők véleménye egységes volt abban, hogy a humán erőforrás-gazdálkodás szempontjából nem sok változás történt a mendei baleset óta. Volt, aki szerint a balesetben érintett vasutasok a napi fáradtság és a stressz miatt képtelenek voltak nyugodtan, tiszta fejjel gondolkozni, döntéseket hozni. Úgy látja, hogy ma is ugyanúgy leterheltek a vasutasok, és a létszámhiány is ugyanúgy jelen van.
Volt, aki szerint a balesetben érintett vasutasok a napi fáradtság és a stressz miatt képtelenek voltak nyugodtan, tiszta fejjel gondolkozni, döntéseket hozni. Úgy látja, hogy ma is ugyanúgy leterheltek a vasutasok, és a létszámhiány is ugyanúgy jelen van.
Másik résztvevő – forgalmi szolgálattevő – megosztotta, hogy közel azonos életkorban van, mint a mendei balesetben érintett forgalmi szolgálattevő. Szerinte az idősebb korosztály képviselői már nem úgy bírják a szolgálatot, mint fiatalon: „hamarabb leterhelődik az ember szervezete”, amin a MÁV-nak is el kellene gondolkoznia. Kevésbé megterhelő szolgálati beosztással, az idősebb vasutasok részére több „pihentetéssel” rövidebb szolgálatokkal lehetne a helyzeten javítani, és ezáltal elkerülni a hasonló tragédiák bekövetkezését.
Fenntartható-e a régi vasutas ideáltípus a XXI. században?
Dr. Szabó Imre a „Hívójel” pódiumbeszélgetés ezen összefoglaló szakaszában a magyar vasút jövőjét és jelenét fenyegető legsúlyosabb strukturális kérdést veti fel: Fenntartható-e még az a régi, romantizált vasutas ideáltípus, amelyre a teljes hálózat működését és biztonságát építettük? Miközben a technológia rohamléptekben fejlődik – megjelenik az ETCS, a KÖFI (Központi Forgalomirányítás) vagy akár a mesterséges intelligencia -, a humán erőforrás kiválasztása, képzése és menedzselése még mindig a múlt századi sémákra épül. Arra a lojális, mindent feláldozó vasutasra, aki a „vonatnak menni kell” elve mentén a saját határait is kész átlépni a szolgálatért.
- A klasszikus vasutas életpálya alkonya: Tartható-e még az a modell, ahol a ranglétra legalsó fokáról indulva, évtizedek alatt válik valaki döntéshozóvá?
- A mindent elnyelő felelősség: Miért helyezi a rendszer a teljes felelősséget a humán láncszemre, miközben az ideális kiválasztás, képzés és a pihenőidők biztosítása strukturális korlátokba ütközik?
- Budapesti vasutasok hiánya és a toborzás válsága: Hogyan alakult át a vasutas társadalom bázisa a modern munkaerőpiacon?
- KÖFI és az új kompetenciák: Miért követ el hibát a humánpolitika, amikor az új, digitalizált munkakörökbe (pl. központi forgalomirányítók) a régi módszerek szerint választja ki a munkatársakat, figyelmen kívül hagyva a megváltozott képességigényeket?
A beszélgetés rávilágít arra, hogy a vasút jelenlegi működését még a régi típusú hivatástudat tartja a hátán, de ez a modell a XXI. század technológiai és társadalmi valóságában már középtávon is fenntarthatatlanná vált.
1968. december 22-én 17 órakor Mende és Sülysáp között 43 ember vesztette életét egy frontális vonatütközésben. A tragédiát nem vágánytörés, nem fékhiba és nem a vis maior okozta. A mendei katasztrófa forgalmi és szolgálati mulasztások sorozata volt. Ez a fekete nap a magyar vasúttörténet legfontosabb, vérrel írt szakmai mementója, amely közvetlenül a mai kor vasutasához beszél.
Maradj naprakész
A legfrissebb híreinkkel
